Magyar Turista 2011. november

Hosszú, sóvárgásokkal teli évek után végre úgy adódott, hogy szarvasbőgésen sikerült részt vennem a noszvaji vadászok segítségével. Nagy várakozással készültünk Bála barátommal, terveztük-szerveztük, mi hogy legyen, sokszor eljátszogattunk a gondolattal, hogy mi lesz akkor, ha majd méterekre állunk (vagy ülünk a lessátorban) a végsőkig elszánt bikával szemben.

Mögötte a vörösben kelő (vagy nyugvó) napkorong, mely selymes ellenfényével kimetszi a nagyvadat a rejtelmes ködből, párából. Szóval a fotó már kész volt a fejünkben, már „csak” el kellett készíteni a valóságban is. Ez akkor már gyerekjátéknak tűnt… Csörrent a telefon és a jäger közölte, hogy megindult a bőgés, majd’” egy hónappal később, mint a déli „rokonoknál”. Gemencen ekkor már javában állt a bál. A tv tudósítások is erről adtak számot, ami jól is van így. Lázas eltökéltséggel pakoltam a terepjáróba az előre jól megtervezett cuccokat: álcaháló, lessátor, egylábú állvány cserkeléshez, háromlábú sátrazáshoz kis-és nagy teleobjektív, persze memóriakártya hegyek, esőkabát, csizma, na meg holmi csörlő az elakadás elhárítására, bár már két hónapja nem esett, de hát ugye sosem lehet tudni…

Hajnal van. A bikák egész éjjel bőgtek, de hát fény nélkül képezni lehetetlenség, így már nagyon vártuk, hogy kezdjen világosodni és megcsináljuk az év fotóját. Külön-külön ültettek minket a vadászok olyan helyekre, ahol a nappali pihenőhelyükre várhatóan elvonuló szarvasokhoz képest jó szelünk legyen. Egy dimbes-dombos, fás-bokros területre kalauzolt vadászsegítőm, ahol egy kisebb tisztáson várható volt az agancsos-(ok) felbukkanása. Rövid eligazítás után ő lelépett, egyedül maradtam a nagy fekete éjszakában. Meg sem mertem moccanni a fa tövében, még a fejemet is csak óvatosan forgattam.

Próbáltam ráhangolódni a neszekre, zörejekre, találgattam, kitől-mitől eredhetnek a néha egész közeli zajok. Aztán végre megszólaltak a bikák is. Helyüket állandóan változtatva hol itt, hol ott harsant fel az a furcsa, szenvedélyes ugató-hörgő, gurgulázó torokhang, amivel egymás helyzetét és erejét mérték fel. Aztán a teheneit féltő domináns hím gondolkodás és mérlegelés nélkül a területére tévedt fiatalabb „versenyző” után vetette magát, hogy mihamarabb kiebrudalja saját vadászterületéről. Ez nem mindig megy egyszerűen, a felajzott bikák nem mondanak le az első szóra a párzás lehetőségéről, sokszor van úgy, hogy fotósszemmel is látványos verekedésbe torkollik a találkozójuk, messzire hallatszik az agancsok csattogása, nemritkán vér is folyik, de igazán komoly balhé csak ritkán alakul ki. A gyengébbik még időben meghátrál, másik helyen próbál szerencsét. A nyertes meg dölyfösen kiáll és hirdeti újabb győzelmét, majd hódításait.

No, ebből szerettem volna én valamicskét képeken is bemutatni. Néha egész közel moccant valami nagyobb test, levegőt is alig mertem venni. Aztán megint távolról szólt a vad és közben lassan kezdett világosodni, egyre távolabbi dolgoknak tudtam kivenni a sziluettjét, majd a részletek is mindjobban előtűntek. A több másodperces expozíciós idők is egyre rövidültek és az ISO (érzékenység) értéket is lehetett már csökkenteni. A nap sugarai kezdtek besütni a kis tisztásomra, már csak a „téma” hiányzott, de nagyon… Gondoltam, hogy most! Most fog kiváltani az erdőből a kapitális bika, már láttam is mozogni a gallyat fejmagasságban! De csak a hajnali szellő lengette a lombot. Talán most!

Ennél szebb fényeket már álmodni se lehetett volna a szép hosszú árnyékok mellé. Ha ebbe most belépne, annál szebbet festeni sem tudna még a legnagyobb piktor se! Ám nem történt semmi. Illetve mégis! Egy tehén billegett be két sutával a szemben levő domboldalon. Hohó! Már csak ki kell várnom, hogy a főszereplőm is szagot fogjon, és utánuk baktasson és akkor nyert ügyem van. De a bika csak nem jött, sőt már a bőgés is abba maradt.

A nap egyre magasabbra hágott, a szép fényeknek is lőttek, és a vadász is értem jött, mondván, ennek a bőgésnek már annyi. Ilyenkorra már elkotródnak az alvóhelyükre, erőt gyűjteni a következő etapra. Álltam bánatosan és alig hittem, hogy nem sikerült, pedig olyan közel voltak. Hamar vigasztalódtam azonban a szép helyen fekvő Farkaskői Barlanglakások fotózása közben. A Bükk vidéki lakások kora ismeretlen. Először Hermann Ottó írt róla az 1900-as évek legelején. A függőleges falfelületbe mélyített lakások több helyiségből állnak. A lakóteret gazdasági rendeltetésű kamrák, pincék, ólak egészítik ki. A konyhára a tetőbe vájt lyuk, a szabadkémény a jellemző. A 60-as évekig a villany bevezetésén kívül szinte alig változott valami a parasztok által lakott lakásokban.

Aztán lassan a hagyományos értékrendek felbomlásával a barlanglakások elvesztették addigi funkciójukat, a falusiak inkább termény tárolásra, borospincének kezdték használni. A szegénység eme helyét lassan az enyészet vette át, amit talán az utolsó pillanatban a pécsi képzőművészek mentettek meg. A földalatti építészet új életre keltését tűzték ki célul, és egy agilis alkotóműhely létrehozását kezdeményezték 1997-ben. Évről évre egyre nagyobb tereket vonnak „művelés” alá, folyamatosan bővítik azokat, kamarakoncerteket, kiállításokat szerveznek bennük. Újra lélegezni kezdtek a kövek. Egy erős nagylátószögű objektívvel (10-20mm) csodálatos fotókat lehet itt készíteni, Béla barátommal hosszú órákat töltöttünk el.

A kompozíciós lehetőségek véget nem érő tárházát kínálja a hely, mindenkinek csak ajánlani tudom! Jó szórakozást, szép fényeket és mély árnyékokat kívánok.