Magyar Turista 2012. január

Ősszel a Hortobágyon a legnagyobb kuriózum a reggeli és az esti daruhúzás. Ahogy északon hidegebbre fordul az idő, úgy kezdenek elvándorolni onnan a darvak melegebb éghajlatra, közben szerencsére nálunk is eltöltenek 3-4 hetet pihenésképpen. Az utóbbi években a Hortobágyi Nemzeti Park munkatársai nagyon megszigorították a terület védelmét ebben az időben, többek között éppen a madarak védelme érdekében.

Aki esetleg daruhúzásban szeretne gyönyörködni, az jól kiépített madárvártákból teheti ezt meg, vagy ha jobban a pénztárcájába nyúl, akkor a profin megépített fotós lesekből szemlélődhet, ill. készíthet pazar képeket.

Mi fotóscimborák kétszer utaztunk vissza Kardoskútra, a napijegy megvásárlása után, hogy a halastavon éjszakázó madarakat lencsevégre kaphassuk. Aki már látta és hallotta hogyan zajlik le egy ilyen esemény, annak örök élményt jelenthet, aki meg még nem volt részese, annak csak ajánlani tudom. Leírhatatlan az, mikor a lemenő Nap által megfestett felhők előtt elhúz egy több százas, vagy ezres csapat!

Nappal kint szedegetnek a tarlókon, sötétedéskor meg a vízre szállnak le, hogy a ragadozók minél nehezebben tudják őket megközelíteni. Amúgy is az óvatosság és a félénkség jellemzi őket, egy-két „őrszemet” mindig kiállítanak, akik menten riasztanak bármi veszélyt látnak, vagy sejtenek. A pusztán szinte lehetetlen megközelíteni, becserkészni.

A halastó szélén, a nádasban kezdtük magunkat beálcázni, de rövid időn belül beláttuk, hogy ennek semmi értelme, mert egyre többen jelentek meg gyalogosan, biciklivel, akik szintén kíváncsiak voltak és fittyet hánytak arra látszanak-e fentről, vagy sem. Arra idő már nem volt, hogy másik, kevésbé forgalmas helyet keressünk, így hát maradtunk és bíztunk a jó szerencsénkben és abban, hogy talán nem véletlenül jönnek ennyien pontosan ide.

A felhők szépen alakultak és a naplemente fényei is kezdték színesíteni a formákat rendesen, úgy ahogy előre elképzeltük. Figyeltük az időjárás jelentéseket már napok óta, hogy mikor lesznek a körülmények a legideálisabbak, ne legyen köd, eső, szürkeség és bejött! Gyönyörű színekben tobzódtunk (már-már a giccsbe hajlott a látvány) és a nagylilikek is pazarul parádéztak „v” alakban, a felhő pamacsokban.

Végre-valahára feltűnt az első darucsapat!

Már messziről észlelték a kíváncsi embereket és természetesen jó nagy ívben kikerültek minket. Ezt nagyjából előre lehetett borítékolni, úgyhogy nagytelével próbáltuk a távolságot elcsalni, kisebb-nagyobb sikerrel. Mivel erősen sötétedett közben, a fény mennyisége jócskán lecsökkent, ezért állványra raktuk a gépeket és úgy követtük le a mozgást.

Azon imádkoztunk, hogy minél színesebb és attraktívabb felhő- formákba repüljenek bele, a lehető legközelebb a Nap korongjához. Néha összejött. Ahogy a tó fölé értek, vad körözésbe és krúgatásba kezdtek, mint rég nem látott ivócimborák üdvözölték egymást, nagy patáliát csapva!

Aztán a vörös korong lassan a horizont alá bukott, a reflex fények még játszogattak egyet utoljára és kezdődött a második felvonás. Megjelent a Hold sarlója és újabb imákat mormoltunk félhangosan, hogy ugyan szállnának el valahol a közelében, ha egy mód van rá.

Egy szavunk sem lehetett, meghallgattak minket az égiek. Próbálkoztunk elmosódott, művészi hatású, bemozdult képekkel, aztán hol a Holdra, hol a madárra állítottuk az élességet, keresve a legjobbnak gondolt megoldást, bár ez már ízlés és vérmérséklet kérdése, kinek melyik jön be jobban? Lőttük-lőttük a kockákat, nem fenyegetett az a veszély, hogy bármelyik is hasonlítani fog a másikra. Aztán egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy teljesen besötétedett, a Hold is elbújt, a madárfolyamot meg mintha elvágták volna. Varázsütésre vége szakadt a csodának! Eufóriában utaztunk hazáig és már azt terveztük, hogy jövőre miként kerülhetnénk közelebb kedves madarainkhoz.

Bársonyos fényeket és homogén hátteret kívánok!