Magyar Turista 2012. június

Kedvenc halastavamon nagyon beindult a tavaszi pezsgés. Aminek szegény tulajdonosa nem igen örül, nekem maga a Kánaán. A tavaly őszi lehalászás előtt szokás szerint – mint mindig ilyenkor - leengedte a tavak vizeit, hogy a halak kisebb helyen koncentrálódjanak, és a hálót egyre szűkebbre húzva a végén a halakat kivödrözze. Ez meg is történt annak rendje és módja szerint, ami szintén jó kis fotótéma, többször éltem is a lehetőséggel.

Ám a víz utánpótlása most már jócskán késik. Télen kevés volt a hó, így az olvadás nem kárpótolta a hiányzó mennyiséget, a tavakat tápláló pataknak sem volt kellő a vízhozama és a tavaszi esőzések is elkerülték a környéket. Így főhet szegény tulajdonos feje, hogyan kerül víz a tómedrekbe. Jobbára az égiekhez fohászkodik, és néha eljár egy esőidéző táncot.

Azért minimális nedű akad és ezt a kis felületet messziről felkeresik a madarak, mert jó pár éve járok ide megfigyelni őket, de most sikerült olyanokat is lefotózni, kiket még sosem láttam itt. A halászsasok tavaszi vonulásához, nagyon rövid és csalódott itt-tartózkodásukhoz nem volt szerencsém, nem találván kellő mennyiségű élelmet maguknak, ma már tovább is álltak. Ellenben olyan rengeteg kisebb-nagyobb partfutó és gázló madár vert tanyát a nekik pontosan megfelelő sekély, tocsogós vízen, hogy legszebb álmaimat is felül múlták.

Sajnos a fixre telepített leskunyhó előtt mérsékelt volt a mozgás, így végre kipróbálhattam élesben is a mobil fekvő lessátramat. Nem is kell mondanom, hogy a könnyen megközelíthető, kevésbé ingoványos talajt a madarak nem preferálják, ezért csizmában, néha térdig merülve a mocsárban, a nádban kellett megkeresni azt a helyet, ahol a környezet is viszonylag tiszta, és a háttér is kellemesen homogén. Aztán a hajnali ellenfény és a késő esti ráeső nap fénye is jó szögben essen be. No persze ilyen hely, ahol minden stimmel, nincsen, de azért próbálkozik az ember, hátha!

Szóval kifigyeltem, hol töltik el legtöbb idejüket szárnyas barátaim, és letettem a víz széléhez, 7-8 méterre a lessátramat, számítva arra, hogy előttem fognak elszambázni,…ami természetesen nem így történt. Másnap már kicsit bölcsebben cselekedtem, és egy kis földnyúlványra telepedtem, 4-5 méterre a vízhez, aminek meg is lett az eredménye. Napkelte előtt egy órával elfoglaltam a leshelyem, és vártam Fortuna kegyeire. Nem hiába! Gyönyörű hajnali fényekben tudtam jó pár fajt lencsevégre kapni.

Elsőnek a billegető cankó illegett elém. Kisebb etapokban szalad előre, miközben mókásan billegteti a fenekét. Minden rögöt, torzsát átkutat pókok, bogarak után. A piroslábú cankó is hasonló módon táplálkozik, de mint a beszédes neve is mutatja, az ő lába igen látványosan tűzpirosban pompázik. A pajzsos cankónál sokkal több agressziót véltem felfedezni, mint a többi fajtársánál, állandóan egrecíroztatta a többieket, szinte folyamatos konfliktusban volt mindennel-mindenkivel. Világos, melegbarna tollazatát is permanensen borzolta. A bíbicek is megérkeztek, őket nem lehet nem észrevenni, hangos jajgatásuktól és Mikrobit utánzó füttyögésüktől hangos a környék. No, meg igazán parádés légbemutatójukra sem lehet semmi panasz. Hihetetlenül sebesen cikázva tudják akár párban együtt hasítani a levegőt. Érdekes, zizegő hangot ad a tollazata repülés közben. Apropó tollazat! Szemet-lelket kápráztató, a szivárvány összes árnyalatát felvonultató „ruhája” van, ha éppen szerencsésen esik rá a Nap fénye. A fekete gólyáknál találkoztam hasonló csodával.

Kicsit beljebb a vízen egy pár böjti réce tűnt fel, melankolikus nyugalommal taposták a vizet, látszólag céltalanul. Mindig lenyűgöz a hím tirke-tarka mintázata, festeni sem lehetne nagyobb remekművet. És az a pazar, világos cseppforma a szeme tájékán?!

Sokszor lemodelleztem már fejben az első találkámat a gólyatöccsel, és ami eleddig csak hiú ábránd volt, az most végre valóra vált. Nem sokkal előttem ereszkedett vízre és a tavalyi, elszáradt nádtól megszínezett, narancssárgás vízen, majd sötétzöld háttér előtt is sikerült „meglőnöm” ezt az arcra nagyon bájos, ám formára picit bumfordi madarat. Minden lépésnél azt hittem, hogy összekuszálódnak reménytelenül hosszú lábai. Különben a végtagjánál már csak a szeme pirosabb.

Aztán egészen pici madarak is érkeztek elém, szinte gurultak, mint az üveggolyó. Autófókusz legyen a talpán, amelyik leköveti tévedés nélkül! Szinte egy pillanatra sem állt meg a parti lile, rohant rögtől-rögig, göröngytől-göröngyig. Otthon a monitor előtt ülve tudtam igazán „kicsemegézni” azt a kis bohócarcát, melyet a szeme körül sárgálló karika tesz igazán csak karakteressé. Majd a valamivel nagyobb havasi partfutó is tiszteletét tette nálam, alig győztem kapkodni a fejem a nagy fajgazdagság miatt. Távolabb egy pár rettenetesen nyugodt sárszalonka szondázta a talajt komótosan, nem hagytak ki egy négyzetcentimétert sem. A víz közepén egy pár nagy goda jelent meg és láss csodát, felém tartottak!

Lélegzet visszafojtva vártam őket, hozzájuk sem volt még szerencsém soha. Teljes egészben nem mutatták meg magukat, de így sem, lehet egy szavam se. A szerencse fia voltam ezen a napon. Ilyen és ehhez hasonló napokra vágyik minden természetfotós kollégám. Együtt a jó fények és a madarak tömkelege. Emlékezetes pillanatok voltak.