Magyar Turista 2012. szeptember

Régóta tudok már a dévaványai túzokrezervátum meglétéről, de valahogy még sosem volt hozzá szerencsém. Nos, a napokban arra sodort a szél és mint a vendéglátóm, Tibi bácsi is mondta, szinte kötelező megnéznem, de nem is kellett nagyon noszogatnia, mert minden érdekel, ami a természettel kapcsolatos.

Előtte azonban jó szokásomhoz híven kora hajnalban, még napkelte előtt a határban kerestem valami jó kis „témát”, hogy a leendő szép fényekben megörökítsem.

Tájképezéshez kedvezően alakultak a felhők, haragosan tornyosultak erre-arra, ám szerencsére nem teljesen összefüggően, úgyhogy a vérvörösen kelő Nap is ki tudott bontakozni. Felraktam a nagylátószögű objektív (10-20 mm) elé a polárszűrőt, ami még jobban elmélyítette az amúgy is gyönyörű színeket és a megfelelő irányba forgatással a kósza becsillanásokat is kiküszöbölte.

Találtam két villámcsapott hagyásfát, amit elég dekoratívnak gondoltam egy jó képhez főszereplőnek. Az ilyen fákat tájékozódási pontnak hagyták meg anno a mezőn, meg a jótékony árnyéka miatt, mely egykoron a pásztoroknak, gulyásoknak, kondásoknak nyújtott menedéket a déli szalonnázás utáni szieszta idejére. Ki tudja ez alatt hány szerelmes levél íródott  a kedvesnek, milyen mintájú pásztorbotot faragott a legény a bő  szárú gatyájában és hány pejkó cserélt gazdát egy-egy rekvirálás után?

Letűnt, soha vissza nem térő korok fölött lehet merengeni, mesélnek a fák, csak csöndben kell hozzá maradni, hogy meghalljuk, és tovább éljük a történetet. A vártamadarak is szívesen ücsörögnek a tetején az öregeknek, bár ők kevésbé prózai okok miatt. Az egerészölyv, a sólyom, a héja éles szemmel, mozdulatlanul pásztázzák a tarlót, egeret, pockot, ürgét várnak az étlapra. A gébics és a gyurgyalag bogarakra, lepkékre vadásznak és egy szemvillanás alatt a kiszemelt préda után vetik magukat, és ritkán maradnak éhen.

Ilyenkor, nyár derekán sietni kell, ha az emberfia még vörösen akarja a napkorongot elkapni, mert igen hamar merőlegesre veszi az irányt, akkor pedig már csak egy fehér lyuk mered a képről ránk, mert a nagy dinamika különbség miatt úgymond „kiég” a helye, sőt a környéke is, az meg óvatosan szólva sem kellemes látvány. 20-25 perc van a cselekvésre, ami néha nagyon sok, olykor meg semmire sem elég. Ezért kell jó időben felvenni a pozíciót, előre megtervezni, mit is szeretnénk viszontlátni a tájból. Állvány nem árt, bár az erős nagylátószög miatt relatíve rövid idővel lehet fotózni, amit kézből is ki lehet tartani. A biztonság kedvéért lőjünk többet is egyazon témára, ne otthon szembesüljünk életünk legnagyobb fotójával, amiről kinagyítva kiderül, hogy életlen. Az több mint bosszantó lehet.

A fő témát ne középre rakjuk, hanem toljuk el az aranymetszés irányába, jobbra vagy balra attól függően, hogy alanyunk „tekintete” (legyen az élő vagy élettelen bármi) a képbe nézzen. Persze indokolt esetben el lehet térni a szabályoktól, amiket fel is kell rúgni olykor, mert azért vannak. Csak legyen meg az oka, a miértje.

Ha az eget akarjuk hangsúlyosabbá tenni, akkor alul merészen hagyjunk kevesebbet a talajból, így lesz földtől elrugaszkodottabb, éteribb a fotó. Bártan döntsük meg fölfelé a fényképezőgépet. Ritkán elég csak önmagában a felhőket megörökíteni, igazán a borsát egy jól bekomponált elem adja meg (fa, bokor, tanya, állat, ember, szélmalom, stb.), ami viszonyítási alapot ad, vagy éppen monumentálissá teszi a művünket.

Mikor már „rommá gyúrtam” a témát, és a nap is színehagyott lett, elindultam haza, vendéglátómhoz, ám út közben 8-10 lassan mozgó pontra lettem figyelmes. Nocsak, mi lehet az? Volt egy sejtésem, de inkább elővettem a nagy teleobjektívem, és avval távcsöveztem a távolba. Egy túzokcsapat szedegetett békésen kinn a tarlón.

Lassan csorogtam feléjük, az autótól nem tartanak annyira az állatok. Kattintottam rájuk, bár reménytelenül messze voltak egy igazán jó képhez. Felmértem a terepet, és úgy gondoltam, hogy van esélyem becserkészni őket. Egy árkos-bokros részen átvergődtem, majd egy igen csenevészen nőtt napraforgósba jutottam, ahol még négykézláb tudtam előre haladni egy jó darabon. 10 méterenként exponáltam, jobbára dokumentálás célzattal, de még mindig irgalmatlanul messzinek tűntek. A napraforgó tábla is elfogyott, maradt a kúszás szikkadt tarlón, a fűben, repedezett száraz szikes talajon, a tűző napon. Szépen lassan hatalmába kerített a vadászösztön, és mint a kígyó (na jó, mint egy anakonda kb.) haladtam előre.  Csak egyre lassabban, és egyre sűrűbben meg-megállva. A távolság alig akart csökkenni, amit nem egészen értettem. Aztán rájöttem, hogy ők is haladnak közben, sajnálatos módon majdnem olyan gyorsan (vagy lassan?), mint én.

Egyik pihenőm alkalmával egy, a közelemben békésen rágcsáló mezei nyúlra lettem figyelmes. Óvatosan lőttem rá pár kockát, de úgy el volt mélyülve az evésben, hogy nem vett rólam tudomást, ez már több mint önbizalom-növelő! Minden maradék erőmet összeszedve egy utolsó nagy „rohamot” indítottam a madarak felé, egészen bíztató volt összességében minden, kezdett összeállni a kép a fejemben, amiért nagy, nemzetközi pályázatokon fogom majdan átvenni a fődíjat, miközben kimérten mesélem az érdeklődők gyűrűjében fantasztikus történetem a túzokokkal.

Az erőlködéstől lüktető vér dorombolása a fejemben lassan átváltott egy kisteherautó duruzsolásává, ami megjelent mögöttem, és másodpercek alatt szétvágta a rózsaszín ködöt a szemem előtt. Mielőtt feleszméltem volna, felriasztotta a közelségével a drága madaraimat, akik szárnyra kaptak, és elszálltak egy nyugodt helyre.

Kisvártatva egy traktor is megjött, én meg leforrázva ott térdeltem és nem hittem el, hogy ennek pontosan itt, ekkor és velem kellett megtörténnie?
Miért nem tudtak még egy kávét, vagy felest fogyasztani a közeli búfelejtőben, egy halvány esélyt adva nekem?

Magamban durrogva több sebből vérezve, izzadtságtól és csalántól csípve mindenféle igen ragaszkodó, szúrós gizzel-gazzal „feldíszítve” botorkáltam vissza az autóhoz. Még aznap sikerült egészen közel férkőznöm a reggel annyira áhított madárhoz, de már minden izgalom nélkül, rácsok mögött láttam viszont a túzok rezervátumban.

A Körös-Maros Nemzeti Park kezelésében levő farmról kiindulva a tanösvényen számtalan érdekes, ritka növénnyel találkozhatunk, amire táblák hívják fel a figyelmet. Magas madárvártából kémlelhetjük a szárnyasokat, állatokat simogathatunk a karámok környékén, a pusztai emberek mindennapjaiba pillanthatunk bele.
Érdemes a Nemzeti Park turisztikai programajánlóját böngészni, mert rengeteg érdekes rendezvénnyel várják a látogatókat.

Mindenkinek csak ajánlani tudom és jó szórakozást kívánok!